Nem elég (demo, 2005)
Hargittay Gergely – ének, vokál
Hargittay János – gitár, basszusgitár, vokál
Kókai Levente – billentyűs hangszerek, dobok, basszusgitár, vokál
Markó János – dobok
Medgyes Sándor – basszusgitár, vokál
Specker Balázs – gitár, vokál
A felvételek 2005. január 19. és 26. között készültek a Denevér Hangstúdióban Szolnokon. (www.deneverstudio.hu)
Hangmérnök: Cserfalvi "Töfi" Zoltán.
Borító: Hargittay János
Fotó: Hargittay Emil
Grafika: Kertész Zsuzsa tetoválóművész
1. Nem elég
2. Éj
3. Villanytehén
4. Gyermekké tettél
+ fény- és mozgóképmelléklet
Nem elég a szó. Nem elég egy jó szó, hogy mindent érts.
Nem elég egy perc. Nem elég egy szép perc, hogy élj még.
De így kell, így jó, a tűz ha éget, és vakít a hó.
Így jó és így szép, hogy mindig több kell és sosem elég.
Nem elég a pénz. Nem elég a bűvös pénz, hogy gazdag légy.
Nem elég egy társ. Nem elég egy hű társ, hogy boldog légy.
De így kell, így jó, a tűz ha éget, és vakít a hó.
Így jó és így szép, hogy mindig több kell és sosem elég.
Így kell, így jó, ha magas a szikla, és mély a tó.
Így jó és így szép, űz a véred, s csak forog a gép.
Nem elég az út. Nem elég a hosszú út, hogy rám találj.
Nem elég a vágy. Nem elég, hogy várj csak, s én várjak Rád.
De így kell, így jó, a tűz ha éget, és vakít a hó.
Így jó és így szép, hogy mindig több kell és sosem elég.
Így kell, így jó, ha magas a szikla, és mély a tó.
Így jó és így szép, űz a véred, s csak forog a gép.
Megy a mezőn, villámok a fején,
azt üvölti: „Ez itt mind az enyém!”
Haja lobog, a feje durva nagyon,
az egész világ az övé lesz egy napon.
Tiszteljed Őt!
Imádjad Őt!
Kékes fényben izzik már a szeme,
az egész teste bélgázzal van tele.
Egyet lép, és megremeg a Föld,
bőgésétől szürke lesz a zöld.
Tiszteljed Őt!
Imádjad Őt!
Minden ember fékevesztve rohan,
kékkórban halnak meg sokan.
Közelít az elektromos rém,
az emberekbõl nem marad, csak szén.
Tiszteljed Őt!
Imádjad Őt!
Borulj le hát
a lába előtt!
Gyermekké tettél
(József Attila)
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zúdítja minden pillanat.
Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tõlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
magamba bújtam volna, nem lehet –
alattam kõ és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szemébõl mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.