Utazás (album, 2006)
Hargittay Gergely - ének
Hargittay János - gitár
Kókai Levente - billentyűs hangszerek
Markó János - dobok
Medgyes Sándor - basszusgitár
Specker Balázs - gitár
Nagy Regina - vokál
Somló Dániel - derbuka
Török István - narráció
A felvételek 2006. január, február hónapokban készültek a Denevér Hangstúdióban, Szolnokon.
Hangmérnök: Cserfalvi "Töfi" Zoltán
Keverés és Mastering: Cserfalvi "Töfi" Zoltán
Az album ingyen letölthető innen.
1. A kávéházban
2. Merlin Oldtime
3. A cirkusz
4. Láthatatlan vonatok
5. Találkozás egy haldoklóval
6. Északi fény
7. Lüktető csillagok
8. Avdelning 13 (Befelé folyik a vér)
9. Szalad a drót
10. Avdelning 13 (Krizantém)
11. Tér és idő
12. Hazafelé (Az ég titka)
Budapest, 1936 márciusa. Karinthy Frigyes, a népszerű, mindenki által kedvelt humorista és méltatlanul alulértékelt költő/író szokás szerint ablak melletti törzsasztalánál üldögél a Centrál kávéházban. Ez életének legfontosabb helyszíne. Több időt tölt itt, mint otthon. Kizárólag itt dolgozik, minden műve itt készül, otthoni íróasztala csak szobadísz. Nézelődik, tűnődik, töpreng. Valószínűleg ismét – már sokadszor – az a kérdés is átvillan agyán, hogy miért „csak a szórakoztató bohócot látják és értékelik benne, nem pedig a költőt”. Korábbi műveinek, A Mennyei riportnak és A cirkusznak gondolatai cikáznak fejében. Valójában mindkét mű főszereplője ő maga.
[instrumentális]
Merlin Oldtime a Mennyei riport főhőse, az újságíró, aki megélt és megírt már minden szenzációt, életét kockáztatva tudósított a harcmezőről, a császár lakosztályából, a naiv, rémüldöző falusi emberek feje fölül, egy felhőből alászállva stb.; már lejárt lemez, unalmas, nem kell senkinek. Hogy hírnevét visszaszerezze, elhatározza, hogy élve fölmegy a mennybe, és onnan közöl riportot. Egy ember, aki egyszerre két helyen van, számunkra talán már láthatatlan, de él és dolgozik. Alakja a modern társadalom művészének jelképe, aki a nagy tömegek számára csak akkor érdekes, ha művészetét szenzációba burkolja. Ugyanakkor a szenzáció mögött mégis ott rejtőzik a lényeg: a művész átadhatja a túlvilág üzenetét, az élet nagy titkát az embereknek; csak legyen, aki észreveszi, meghallja!
Láttam már földi kínt,
és átéltem a szenvedést.
játszottam háborút,
sok ezrek vak hitét.
Megbújtam trón alatt,
császárt ringattam én.
Felhőben szálltam, és
csak nevettél és lenéztél,
de fizettél a véremért.
Vállalom, mit az ég bíz rám,
szél visz el oda, hol nem jár más,
átadom Neked az ég titkát,
hogy hallj és láss.
Ott fent egy régi dalt
a szívemmel játszottam el,
s láttam, hogy téged lent
csak a mutatvány érdekel.
Megszegtem száz szabályt,
mágus lettem a kedvedért.
Sok tiltott titkomat
mind elmondtam és feladtam
az életért, s mondd: mennyit ért?
Létezem, s ez a földnek fáj,
két helyen, s Te nem látsz már,
szétszakít az el nem múló vágy,
hogy gondolj rám.
Vállalom, mit az ég bíz rám,
szél visz el oda, hol nem jár más,
átadom Neked az ég titkát,
hogy hallj és láss.
Vállalom, mit az ég bíz rám,
átjutok oda, hol más nem jár,
lásd és halld, hogy nincsen zár,
csak gondolj rám!
A cirkusz a művész és a szórakoztatóipar konfliktusának szimbóluma. „Egy hegedűművészről szól ez a novella vagy egy bohócról, aki hegedülni is tud, de előbb fel kell másznia a cirkusz kötélhágcsójára, légtornászmutatványokat kell produkálnia, álomban, élet és halál peremén, hogy egyszer végre, cserébe a tréfáért, a szíve mélyéből hegedülhessen is.” (Kosztolányi Dezső) A közönség szájtátva bámul, de a dalra nem, csak az akrobatikus mutatványra figyel.
Ott fent egy régi dalt
a szívemmel játszottam el,
s láttam, hogy téged lent
csak a mutatvány érdekel.
Láttam már földi kínt,
és átéltem a rettegést.
Játszottam háborút,
sok ezrek vak hitét.
Ezek a gondolatok motoszkálnak a kávéházi asztalnál magányosan üldögélő író agyában, amikor furcsa dologra figyel föl: iszonyatos erejű vonatdübörgést hall, többször is egymás után, pedig Budapest belvárosában ez nyilvánvalóan képtelenség. „Háromszor kaptam fel a fejem, csak a negyedik vonatnál jöttem rá, hogy hallucinálok.”
Az utazás valójában itt kezdődik. Az előzmények után szükségszerű, hogy a Mennyei riport valóban megtörténjen, és Karinthy, az író valóban Merlin Oldtime-má váljon, vállalja a küldetést, hogy élve átjutva a túlvilág kapuján átadhassa az ég titkát az embereknek. De ez a valóságban sokkal több szenvedéssel jár, mint a regényben; ahhoz, hogy betekinthessünk ezen a kapun, meg kell érintenünk a halált. És az odáig vezető út, a betegség útja egyáltalán nem olyan felemelő. A hallucinációk az első tünetek. Aztán telnek a napok, hetek, és sorban érkezik a többi: fejfájás, szédülés, ájulások, hányás, rohamos ütemben romló látás.
Pokoli lárma rág,
forog a vaskerék,
dübörög, zúg a tér,
száz tonna szenvedés.
Fedezd fel,
temesd el,
felejtsd el:
az élet erről szól.
De félek,
felébred
a lélek
újra közbeszól.
Szellemek füstje száll,
tükörben szürke arc.
Mi ez a szédülés?
Koponyám széthasad!
És félek,
nem enged,
míg élek;
minden erről szól.
Nem értem,
de érzem:
a mozdony
onnan bentről szól!
Néhány héttel később Karinthy Bécsbe utazik feleségéhez, aki az ottani idegklinikán dolgozik. Tavasz van, de „telet váró ősz didereg, őszi lucsok locsog a köveken, kíméletlen, kellemetlen őszi szél mérgelődik és zsörtölődik az utca során…”Az író „mint a tébolydák régi »habitüé«-je”, látogatást tesz a klinika zártosztályán. A különféle agybetegségekben szenvedő lakók közül utolsóként a végső stádiumban lévő, haldokló agydaganatost pillantja meg – és önmagára ismer. „Nekem agydaganatom van” – közli nemes egyszerűséggel a feleségével.
A tragikus felismerés sokkhatását azonban a megnyugvás, a sors elfogadása követi: aki odaátról akar tudósítani, annak meg is kell fizetnie az utazás árát. A küldetés szenvedéssel jár. Ahhoz, hogy az ember élve a mennybe jusson, előbb végig kell járni a poklot, csakúgy, mint évszázadokkal ezelőtt Danténak.
Az utolsó ágyon a haldokló beteg
furcsa sápadt arca elkapott.
Ezt az arcot valahol láttam már…
Igen, tudom, már tudom … Ez én vagyok!
Vállalom, mit az ég bíz rám,
hatszáz évvel Dante után
a Mennybe hajózom a Poklon át;
a riport készül, az ég már vár.
Hetekig tart, míg az orvosok is fölállítják a helyes diagnózist, közben az író állapota rohamosan romlik. Már alig lát, rosszulléte, szédülése, hányingere állandóvá válik, hallucinációi, álomképei egyre összetettebbek és szürreálisabbak. Végül „az ítélet kihirdettetik”: „amennyiben tíz napon belül nem vágatja ki az agyvelejében fejlődő daganatot, három hét alatt véglegesen megvakul. […] Utána, további két hét múlva sorban, egymás után jön a többi… teljes bénulás… megbutulás… és végre…” A műtétet Európában egyedül egy stockholmi specialista, Olivecrona tudja elvégezni. Irány tehát Svédország! „Kamaszkori verseim sorai bukdácsolnak hideglelősen emlékeim között, az Északi fény című, mely komoran sejti, hogy végül minden északra tolódik, a hó és jég közé, ahová minden iránytű mutat.
Észak felé, észak felé
Fordul a vasszilánk
Nem tudja visszatartani
Egyenlítői láng
Egyenlítői tengerek
Meleg hullámin át
Észak felé, észak felé
Követve csillagát…”
A műtét előtti, várakozással, szenvedéssel és újabb hallucinációkkal teli napok a stockholmi klinikán. A csaknem teljesen vak író fehér pontot fedez föl az éjszakai égbolton. „Csillag, fehér csillag a messzeségben – ez hiányzott hát, ezért nem tudtam megnyugodni? Fehér csillag a messzeségben – ő az, ő az hát, túl az émelygős színpadon, az a hideg zene? Ő az, aki volt és lesz, mielőtt voltam, és miután leszek? [...] És eszembe jutott, amit nemrég olvastam, az összehúzódó és kitáguló csillagokról. Nemrég fedezték fel a titkukat, hogy háromnaponként, némelyik óránként változtatja rettentő testének térfogatát. Háromnaponként, naponként, óránként összehúzódnak, és megint kitágulnak, ütemesen. Lüktető csillag. Dobog, mint egy emberi szív.”
Sötét ablakok,
fehér csillagok;
szinte vak vagyok,
mégis láthatok.
Kés az éjen át
az étert szúrja át,
s íme, itt a híd,
lüktet, mint a szív.
Mint a szív,
újra hív,
engem hív!
Halld a dallamot,
szívem hogy dobog:
e lüktető, bolond,
szörnyű csillagot!
Kés az éjen át
az étert szúrja át,
s íme, itt a híd,
lüktet, mint a szív.
Meggyötörve bár,
de bátran álltam ott:
átadom magam,
de nem pusztulhatok…
Megjelölt az ég,
összeállt a kép,
fényes éjen át
lelkem száll Feléd.
Indulok, ha vársz,
angyalok közt jársz,
szívem arra kér,
érezd sóhaját!
Látod, hófehér,
tiszta, mint a tél,
vedd öledbe hát,
életem Tiéd.
Kés az éjen át
az étert szúrja át,
s íme, itt a híd,
lüktet, mint a szív.
8. Avdelning 13 (Befelé folyik a vér)
A műtét. „Pokoli dübörgés. Süvöltve, gyorsuló sivítással, egyre gyorsabban és hangosabban és magasabb hangon sivítva óriási acélfúró szalad be a koponyámba.” Aztán csend (röntgenfelvétel), majd folytatódik a szertartás. Csönd és pokoli lárma váltogatja egymást. A beteg mindvégig magánál van, asztalhoz szíjazva tűri, ahogy – csupán helyi érzéstelenítéssel – felnyitott agyvelejében táncolnak a sebész szerszámai. Fájdalmai nincsenek, de minden beavatkozást érez. Az orvos közben kérdéseket tesz föl. Ha elveszíti az eszméletét, jelentősen csökken az életben maradás esélye. Koncentrálnia kell…
Hideg vas, mennydörgés, süvölt a gép,
óriási acélfúró koponyámba tép!
Ezer lóerővel dübörög az ég,
nyitott lyukon befelé folyik a vér!
Páncélcsönd, miért nem fáj?
Asztal gördül, az óra áll.
Fátyolfény némán száll,
angyalkéz szíjjal zár.
A fúró újra koppan, agyamban rág,
a villamos trepanon függ most a világ!
Hogy lehet ezt kibírni, eltipor a szél,
a nyitott lyukon befelé folyik a vér!
Kérdő hang lágyan szól:
hogy lennék? Éppen jól…
Brutális hentesek, vad gyönyörűség,
asztalhoz szíjaztok, élve zúztok szét!
Tépjétek, vágjátok, törjétek, míg él!
Vörösben káprázó, esztelen vad kéj!
„És a skandináv hegyeken, a fenyveseken át, a kék tavak között, az éles, sós levegőben hullámozva szalad a drót, a töltés mellett, leszalad és felszalad oszlopok közt, nem néz se jobbra, se balra, mint a hazaszaladó kismalac, mikor megdobják, sivít és fut tovább. Tájak változnak, haragoszöldből piszkosszürkébe, átfut a határon, felhők gyülekeznek magasan, magasan, Hamburg fölött, Nürnberg fölött, Berlinen át, Bécsen át, át a Vág völgyén s a magyar síkon át, ahol zöldbe borult már a rét, s lombosodnak a gyümölcsfák – szalad a vékony drót, és besiklik külvárosok csatornáin keresztül a központba –, szalad a drót, és drótban szalad a szó, oda és vissza, pillanat ezredrésze alatt, emberi szó, mit érdekli a drótot?”
„A Duna-parti korzón már élénk az élet. »Adjál csak egy példányt, fiam!« Barátom, ez a modern hírszolgálat, mi? Ő még ott fekszik az asztalon, és én itt olvasom.” A Mennyei riport valósággá lett.
De a tömeg figyelme nem tart sokáig: „Szedik a délutáni lapot. Felül a nagy szenzáció, már ki van szedve: »Addisz-Abebát elfoglalták az olaszok.«” A történelem vihara, a közeledő világégés elvakítja a társadalmat, s az megfeledkezik a valódi lényegről: az emberről.
Szalad a drót, úgy siet hegyen-völgyön át,
fürgén kúszik benne az emberi szó;
átszelve a kontinenst a magyar síkra ér,
hidd el, hogy nekem is otthon lenne jó.
Ott lenne jó!
A pesti kávéházban én vagyok a hír,
értem aggódik a fél hazám.
Otthon olvasod, hogy itt fekszem én,
miközben agyamat a kés járja át.
Kés szabja át!
Ember, nézz körül, ez a túlvilág,
ezért kellett minden fájdalom.
Bátran vállaltad a küldetést,
s végül ott lehetsz a címlapon.
Itt állok fenn, a bamba nép csak rám mered,
szívemben a város lángja egyre nő;
most eljátszom nektek azt a régi dalt…
de hirtelen a torony összedől.
Jaj, összedől!
Megállsz egy percre, de az élet megy tovább,
már másról perceg az a fránya drót.
Eljött a délután, és más lett már a hír,
vegyék, vigyék, itt az új szenzáció.
Szenzáció!
Ember, vállaltad a szenvedést,
s volt egy fél napod a címlapon…
A műtét folytatódik, a beteget kétségek gyötrik: miért nem érez fájdalmat, és miért nem hall semmit? Csak nem vágták át a hallóidegét? Vagy csak nem… mit keres itt két fehér krizantém? „És most dermeszt meg a riadalom. Atyaúristen – ravatalon fekszem? De nem. […] Szobámban feküdtem, hátamon, az ágyban. Az éjjeliszekrényen karcsú vázából szökken ki a két krizantém sudár dereka. […] A műtét utolsó óráját eszméletlenül éltem át.”
A főhős túlélte a túlvilági utazást. Az ég visszaküldte a földre, hogy a riportot (a regényt) valóban megírhassa. A remény, hogy üzenete eljut az emberekhez, tovább él, lüktet a szívében.
Miért van csönd? Miért nem fáj?
Miért nem mozdul? Miért nem…?
Krizantém, fehér virág…
Ez már a vég, érzem már!
Értem-e már?!
De talán nem is még,
nem haltam még meg;
szobámban, az ágyon fekszem,
s a szíjak eltűntek.
Visszadobott az ég,
hogy titkát adjam át,
lássátok és halljátok, hogy mi van
ott, hol nem jár más.
Ha egy percig is csupán,
de a cirkusz rám figyelt!
Visszaküldtek aztán,
hogy a művem írjam meg.
Ha mégis összedől
ez a furcsa építmény,
hogy a dalom mégis meghallották,
itt dobog bent a remény!
Remény!
Remény!
Remény!
A lábadozás napjai. Az idő teljesen összezavarodik. A műtét utáni első nyolc óra tíz napnak, azután egy hét huszonnégy órának tűnik. A hallucinációk erősebbek és valószerűbbek, ugyanakkor szürreálisabbak és meghökkentőbbek, mint valaha. A beteg a trelleborgi gyors által hosszában kettészelt kutya képében rohan vissza a sínek mentén, hogy megtalálja elveszett másik felét, mielőtt elszáll belőle az élet.
[instrumentális]
Az újjászületés ünnepélyes, fölemelő érzése összekapcsolódik a hazatérés meghatott örömével. Orvosi csodának számít, hogy az író néhány héttel a műtét után tökéletesen visszanyerte a látását. Ez jelkép is egyben: az élet értékének fölismerése, az önző becsvágy elvetése: „Ez a hajó a mi hajónk volt, az én hajóm volt, s azt sem tagadom, sok drágasággal megrakottan futott célja felé. […] A nagy becsvágyak hajója régen elsüllyedt, s akik azt hitték, hogy még mindig a víz színén szalad ez a hajó, halottak voltak már régen, üveges szemükben a balga gőggel üldögélvén a bársonypamlagon, lent a tenger fenekén. De látod, én nem haltam meg, a roncs kidobott magából, és jól sejtettem, hogy ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem a legkevesebbnek kivárása, amivel újra kezdhetem az életet. S úgy jártam a világban máris, ahogy Robinson szigetén illik járni a hajótöröttnek, ahová kidobta a közönyös hullám, amikor elsüllyedt alatta a Megértés, amit lelkes, Istentől küldött építők ácsoltak számára, valamikor, a múlt század közepén s még régebben, egy ember, akinek már az apja is ács volt. És ajándéknak vettem minden lomot és szemetet, amit a háborgó vizek tetején leltem, hulladékát a büszke hajóknak. S megszoktam mindenben meglátni az alamizsnaértéket s feledni azt, ami hiányzik – értékelni a minimumot a maximummal szemben – elfogadni adósomtól ezredrészét annak, amivel tartozott, lemondani a többiről – megelégedni vele, ha hitelezőm csak egy font húst kért a testemből, csak egy bőrt nyúzott le rólam, könnyelmű adósságom fejében.” Ez hát az ég titka, amelynek megismeréséért ennyit kellett szenvedni, s újjá kellett születni. Az artista dala, amelyet egykor régen hallott „zengeni és zokogni a szívében”, s most a roppant építmény tetején egyensúlyozva előadhat abban reménykedve, hogy a zsúfolt nézőtéren lesz legalább néhány ember, akit nemcsak a lélegzetelállító mutatvány nyűgöz le, hanem a dal is megérint.
Színeket látok,
éles a kép,
vége a ködnek
a fény szigetén.
Nem tudom, mire vársz,
hisz végre hazatalálsz.
Napszínű hajnal
bármit ígér
büszke hajónknak,
jéghegy csak, amit ér.
Kincset akartam,
elveszett rég,
de életet kaptam,
s ez éppen elég.
Nem tudom, mire vársz,
hisz végre hazatalálsz.
Roncsok a mélyben,
zúzza az ár,
de én megmenekültem,
és egy új sziget vár.
Tanulj meg örülni,
bármire vársz,
a legkevesebbnek,
s hidd el, hazatalálsz.
Végül hazatalálsz.